Képkockák 240511

Elmesélem a tegnapi napról a kedvenc a pillanataimat csak úgy. Vagyis azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy ezek a szinte észrevétlen dolgok a fontosak egyedül. (A Vácrátóti Arborétumba mentünk sétálni, ahol Pannival gyerekkorunkban sokat jártunk, mert az apai nagyszüleink kedvelt helye volt.)

Pannival felidézzük, hogy hogyan vesztünk el egyszer az arborétumban, melyikünk mire emlékszik. Én kevesebbre emlékszem. A pillanat, ami mindkettőnknek megvan, a megtaláltatás pillanata: már szürkületkor szembejön az úton Giti és Jenci rémülten és kimerülten. Anyáék is meghallgatják a történetet. Utána megérkezünk a rendszertani kerthez a sok virággal. Azt játsszuk, hogy megpróbáljuk kitalálni, melyik lenne Giti kedvence. Egyetértünk abban, hogy olyan, aminek nagy virága van, talán lila, talán sárga.

Apával a Nagy-tó mellett hosszan és türelmesen megfigyelünk egy szitakötőt, amelyik mindig visszatér ugyanarra a kis ágra. Megpróbáljuk lefotózni, de lehetetlen. Türkizkék a teste, áttetsző szárnyain aranyszínű erezet veri vissza a napfényt. Akkora, mint egy kisebb madár. Sokáig figyeljük csendben, megbeszéljük, miért lehetetlen lefotózni.

Jakabnak megmutatjuk közelről a növényeket, Panninak furcsa szögben kell odahajolnia, hogy a hátáról jól lássa őket. Mindent meg akar ráncigálni, egy-két levelet sikerül is letépnie. Azokat hosszan morzsolgatva, a szeméhez emelve tanulmányozza.

Találunk egy pázsitot, amire ki van rakva egy tábla: „pihenő pázsit”, alatta „fűre lépni szabad”. Ledobom a hátizsákom és hanyatt lezuttyanok a fűbe, becsukom a szemem, Apa mellém fekszik hason, kitárt karokkal. Panni és Anya nevetnek rajtunk. Percekig fekszünk a fűben, hallgatjuk a madarakat, amíg ők elmennek megkeresni a kávéautomatát. Apa elalszik. Ő tudja, hogy kell intenzíven pihenni.

Egy pihenőhelyen pihenünk az Iker-tónál, diákcsemegét eszünk. Anya, Apa és Panni Jakabbal a hátán egy padon ülnek, én egy műsziklán szemben velük. Jön egy család: anya, apa és egy kb ötéves kislány, aki olyan, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Kis elegáns kalapban van. Irigykedve nézi a padon ülőket, és megszólal: „bárcsak lenne itt még egy pad”. Apukám nevetni kezd, és átadja a helyét, mindannyian felcihelődünk – már amúgy is eleget időztünk ott. A kislány apukája azt mondja fennhangon: „bárcsak valaki adna egymillió forintot”… Nevetünk. Azt mondja, neki ez a szövege. Megjegyzem, hogy ezek szerint néha működik a módszer, érdemes próbálkozni.

Kitaláljuk, hogy elmegyünk Vácra fagyizni. Visszasétálunk az autóhoz, és ezúttal én ülök Jakab ülése mellé. Egész úton a kezemet rágcsálja – már nagyon növekszik a foga, készül áttörni az ínyét. Beszélek hozzá, ő a saját nyelvén fújja a magáét. Néha valami olyat mondok vagy olyan hangon, amitől elkeredik a szeme. Az egész testével figyel ilyenkor. A szeretet megnő bennem és kiárad.

Vácon a cukrászdában ülünk, a sütemények nem túl jók, de jó körbeülni az asztalt a félárnyékban. Vegyes érzésekkel bámuljuk a nagy dudálással és kiabálással autóikban elhajtó roma násznépet. A kackiás bajszos cukrászdatulajdonos nagyon szeretne velünk barátkozni, túlzottan nyájaskodik. Ettől sajnos nem lesznek jobbak az ízetlen, száraz sütemények, de az összhatás valahogy vicces. Megjelenik egy éhes és bátor veréb. Mindenre elszánt pózban áll az asztalunk mellett, fejét forgatva figyel, honnan érkezhet egy falat. Először Anya ad neki a száraz pogácsájából. Annyira merész, hogy a kezéből veszi ki a morzsát. A következőért felröppen a mozgó kézhez. Később nem győzi elhurcolni, amivel felváltva elhalmozzuk. A szemünkkel követjük, ahogy a zsákmány egy részével villámgyorsan átröppen egy kovácsoltvas kapu felett. Talán a gyerekeinek is visz belőle. Nem veszett kárba sem az időnk, sem a rossz sütik.

Hazafelé elhatározzuk, hogy nem az M2-esen, hanem a régi kettes úton megyünk, át Gödön és Dunakeszin. Nosztalgiázunk Gödön a főút melletti épületeket sorra megnézve. Próbálom azonosítani őket, csak egyet-egyet sikerül. A legendás fagyizó a biztos pont. Jenci mindig buzgó lelkesedéssel vitt oda és végtelen mennyiségű fagylalttal kényeztetett minket. Talán, nagyobb öröm volt neki, mint nekünk. Pannival felidézzük, ahogy csillogó szemmel kérdezte: „na, még egyet?” Apának vannak a legrégebbi emlékei Gödről. Elmeséli sokadjára, hogyan hívta fel Anyát Pesten a betárcsázós telefonfülkéből. Felidézik ennek kapcsán Anyával, hogy egyszer másfél órát késett a Deák térre megbeszélt randiról, de Anya megvárta. Anya azt mondja, „ezen múlt az életetek”. Nevetünk, de közben belegondolok, hogy tényleg min is múlik az élet.

Dunakeszin – az én kérésemre – kitérőt teszünk a régi házunkhoz. Sorra veszi ki-ki a maga emlékeit és érzéseit, ahogy haladunk végig az oda vezető úton. Anya bánja, hogy abba a házba költöztünk, és nem egy másikba. A „mi utcánk”, a Fenyves utca elején egy kis fenyves van, ami semmit nem változott – az én szememben. A házunk előtt állva hitetlenkedem: minden kisebbnek és jelentéktelebbnek tűnik. A ház, az utca, a szomszédos házak. Persze, szépen felújítottak mindent, az út le van betonozva, az utca végében ásítozó régi szántóföld helyére takaros házak épültek. De a régi képben minden nagy, titokzatos, sok érzéstől hatalmas. Megérint ez a különbség és a régi kép távolsága az időben.

Amikor Jakab nyűgös lesz az autóút alatt – talán még a Göd-Dunakeszi kitérő előtt -, javaslom, hogy énekeljünk neki közösen. Panninak és nekem egyből kinyílik egy ajtó a fejünkben: régi iskolai kórusművek törnek elő az emlékeinkből, bizonyos sorok szolmizálva jönnek a szánkra. A legjobb mégis az, amikor mind a négyen énekelünk. Az Ég a város, ég a ház is nem a legkedvesebb szövegű dal, amit ismerek, de a dallama vidám, és különösebb előkészület nélkül tudjuk kánonban énekelni. Jakab csodálkozva hallgat. A Sulla-lulla című altatódalra végül elalszik.